– Még az egyetemen olvastam egy neveléselméleti könyvet, négyszáz oldalon fölsorolták, mit ronthatok el, mint „elég jó” szülő. Azután úgy gondoltam, nem akarok gyereket, miért tegyem tönkre valaki életét.

– Ezt most nekem mint anyának mondod?

– Az komisz lenne. Mint szerzőnek, aki várandósként naplót ír, és tanácsokat ad. Sokféle ember van, nem gondoltál rá, hogy a tanács mekkora felelősség? Nem felelhetsz meg mindenkinek.

– Nem is akartam, mert nem is lehet. De azért a terhességben vannak hasonló élethelyzetek. Én elmeséltem a saját kilenc hónapom. Ha valakinek egy kicsit segíteni tudtam, már ajándék. Ha meg nem, hát igyekeztem, hogy szórakoztató legyen.

– Ezzel a naplóval viszont sikerült elérned, hogy még meg sem született a második gyereked, már hír volt. Most meg azzal fogadtál, hogy Zorát többé nem szabad fotózni. Tényleg azt gondolod, hogy ezzel a gyerek védve van?

– Az a baj, hogy nem tudom meghúzni a határvonalakat. A józan ész azt diktálná, hogy ízlésesen, jó környezetben mutassuk meg azt a gyereket. A baj ott van, hogy nem tudjuk mi diktálni a tempót a lapoknak.

– De azért, úgy látom, kivételek vannak...

– Éppen ezért. Ha egy helyen már hír volt, és megmutattuk, hogy két keze, két lába és egy feje van, tovább nem érdekes. Utána valamelyest védve vagyunk.

– Az exkluzivitás által? Ez inkább üzleti szempontnak tűnik...

– Rosszul fotózva, lesiképeken, gonosz megjegyzések kíséretében megjelenni nem olyan jó dolog. És ha te nagyon elutasító vagy a nyilvánossággal szemben, görcsösen nem akarod, akkor bizonyosan meg fog történni veled. Már előfordul, hogy Marcit, a nagyfiamat, egyedül is megismerik az utcán. Képzeld el, milyen torz világképet ad ez a gyereknek! A teljesítmény nélküli hírnév borzalmas dolog. Marci tüneményes fiú, de történt olyan, hogy jöttünk ki a színházból, és egy korabeli, tizenéves kislány odament hozzá, és autogramot kért. A fiam irult-pirult, aztán meg aláírta a papírt.

– Mi mást tehetett volna?

– Nem mondta, hogy „bolond vagy, miért írnám én alá?”, ilyet nem mond egy tizenéves gyerek. De nagyon nem szeretném, ha a kisebbik három iksszel dedikálná az oviban a másik pelenkáját. Akkor pedig marad a kategorikus „nem”.

– Sebestyén Márta mesélte egyszer, hogy az István, a királyban nemegyszer kénytelen volt úgy fellépni, hogy az öltözőben szoptatott. A rendszerváltáskor ez nem volt ügy. Egy nő, ha anya, oldja meg, ahogy tudja. Ma a sztármamáknak egész kiskátéjuk van, prímán pontokba szedve.

– Tényleg? És milyen a sztár kismama?

– Egyes pont: a sztáranyuka villámgyorsan, minden erőlködés nélkül le tud fogyni...

– Nem tudom, hogy ez az elvárás mennyire befolyásolt. Azért nem, mert nem tudom, mennyi az énemben az, ami a külső hatásokra alakul, és mennyi az én valódi belső késztetésem. Nagyon utálom magam, amikor kövér vagyok. Hogy azért-e, mert nem azt kapom vissza az emberektől, amit szeretnék, vagy a tükörben nem tetszik a látvány, azt nem tudom megmondani.

– Remekül nézel ki!

– Egy könyvtárnyi szakirodalmam van, hogy az ember miért hízik el. Sokat küzdöttem a súlyommal, ismerem őket. Van egy Rüdiger Dahlke nevű pasas, aki szerint ilyenkor nagyobb teret akarunk szorítani magunknak a világból. Tehát nem csak szeretethiány lehet az oka, amikor olyasmivel pótolod az egyéb örömöket, amik hizlalnak. Hanem a saját fontosságodat akarod a méreteddel mutatni.

– Ezt még férfiaknál érteni vélem. De nőknél...

– Nagyon sok olyan nő van, aki egyedül neveli a gyerekét, és elhízik. Így is megmutatja, hogy ő elég erős és tekintélyes, rá oda kell figyelni.

– Akkor te azért tudtál lefogyni, mert nem akarsz dominálni?

– Nagyon kereknek látom most a világot! És hála istennek, az elmúlt kilenc év alatt a férjem is felnőtt mellettem, és most már van egy „felnőtt férjem”… ezt ő is így látja, azért merem mondani… szóval már nincs rá szükségem, hogy bizonygassam, hogy én vagyok a családfő, mert nem én vagyok. Nem én viszem a vállamon a családfenntartás felelősségét. Nem arról van szó, hogy elfogytam, hanem megtaláltam azt a formámat, ahogyan én ki lennék találva. Ez az oka. Nem zabálok, de nem is küzdök. És mégis: hat-hét kilóval vagyok kevesebb, mint amikor terhes lettem.

– Ez kipipálva. Szuperanyukák második tétel: napi huszonnégy órában legyenek a gyerekkel, soha ne hibázzanak, de mégse mutassák magukat tökéletesnek.

– Van két szempont, amit meg kell említenem a sztármamák mentéségére. Ők vagy saját jogon, vagy a férjük jogán ismertek. Vagyis a családban valaki olyasvalamit dolgozik, amit valamivel jobban megfizetnek az átlagnál. Ebből kifolyólag nincsenek rászorulva, hogy sietősen visszamenjenek dolgozni. Tegnap Zora beteg lett, én pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül itthon tudtam maradni vele, és csak rá figyelhettem. Nem kellett táppénz, helyettesítés, a kollégák utálata. Tudod, mekkora dolog ez? Másrészt, ha a nő saját jogon ismert, akkor valamilyen szinten már megteremtette önmagát, tehát nem a pályája elején van. Nincs benne bizonyítási kényszer, hogy meg kell mutatni, ő is ember. Ettől is nyugalma van. Pedig minden nevelési könyvben van egy fejezet, ahol dédelgetik a mamák lelkét: „szenteljen időt magára”, „hol van ön?” satöbbi… Ha ezt a két dolgot jelenti sztáranyukának lenni, akkor vállalom. De azt nem bírom, ha valaki minden szempontból tökéletesnek mutatja magát.

– Pedig nem nehéz téged annak látni.

– Mindig őszintén beszéltem az életemről. Arról is, ha nem ment. Azt is elmeséltem, amikor volt két vetélésem, és hogy miért volt, mit tettem érte, hogy legközelebb ne legyen. A válásom sem volt titok, ezek a helyzetek, a törések is éppúgy én vagyok.

– Láttalak egy újságban, remek fotó, te, meg a férjed, Bereczki Zoltán, a cikk szerint kilenc éve éltek „felhőtlen boldogságban”. Én is próbálom a felhőtlen boldogságot, de egy Hiperkarma-nótát idézve: „mit csináljak, ha nem megy?” Vagy én vagyok ügyetlen, vagy ezt nem lehet, és akkor ti hazudtok.

Dóra válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.