Szinetár Dóra
2008.08.12. 07:32
– Fél óra múlva mennem kell! – mondja kedvesen, ahogy megérkezik. – Elég lesz? Kimértsége mögött kíváncsiságot érzek. És feszültséget. Vagy fáradtságot? Nem tudom. Ha fél óra, akkor fél óra. Nem örülök neki, de nem mutatom.
Meg kéne kicsit nyugtatni, ki kéne kicsit billenteni. Nagy baj abból nem lehet: a közlekedést kezdem el szidni. Szerencsém van, ráharap. Magyarázni kezdi, hogy idõben elindult, csak az a piszok dugó…
– És mit csinál a dugóban?
– Számomra azok a legelviselhetetlenebb helyzetek az életben, amikor tehetetlen vagyok. Például ülök az autóban, és nem mozdul a sor. Mit lehet ilyenkor csinálni? Kiszolgáltatottan várni és belül tombolni. Ebbe belebetegszem.
– Türelmetlen?
– Jaj, nagyon!
– Pedig mindent hamar elért az életben…
– Talán éppen emiatt. Elkényeztetett a sors. Igazán semmiért nem kellett megküzdenem.
– Nem fél, hogy esetleg jön majd egy igazi kudarc?
– Persze hogy félek, de egyebet ezzel nincs mit tenni. Mindenesetre bízom abban, hogy huszonvalahány év alatt annyi szeretet kaptam a szüleimtõl, ami felvértez.
– Nem volt nyomasztó, hogy a szülei híres emberek? Anyja Hámori Ildikó, apja Szinetár Miklós…
– Odahaza ugyanúgy éltünk, mint bármely más család. Amikor idõnként összevitatkoztunk, abban nem mutatkozott semmi híresemberség…
– Az iskolában, gondolom, „másként” kezelték.
– Általánosban nem éreztem ilyet. Egy osztályba jártam Göncz Árpád unokájával, egy híres fogorvos meg az énektanárnõm gyerekével, tehát eloszlott közöttünk a figyelem. Késõbb pedig magántanuló lettem.
– Miért?
– Nehezen viseltem és viselem a fölösleges kötöttségeket, ebbõl sok konfliktus adódott. Késõbb pedig, amikor elkezdtem dolgozni, egyre nehezebben tudtuk összehozni a kettõt, így inkább magántanuló lettem.
– A dolgozni azt jelenti, hogy szerepelni?
– Igen.
– Miért nem azt mondja, hogy játszani?
– Mondhattam volna… De az igazság az, hogy rövid ideig volt számomra a szereplés pusztán játék. Az elsõ fellépés a Nyomorultakban az volt. Elénekeltem két szép dalt, a közönség tapsolt, mivel, ha egy tizenegy éves kislány kitotyog, énekelni kezd, és az nem különösebben hamis, akkor a közönség mindig tapsol. Az elsõ lemez is játék volt. Szandi után kellett egy másik tinisztár, ez is ment magától. De amikor utána hónapokon át jártam az országot, és fél play backrõl mindennap ugyanazt eltátogtam, az már munka volt.
A felszolgáló hozza a kapucsínót. Dóra kavargatja és tágra nyílt szemmel figyeli.
– Látja! – szól. – Milyen szép! Felül fehér, középen barna, alul pedig selymesen drapp színû.
Tényleg! Soha nem vettem még észre, igaz, nem is figyeltem. Lehet, hogy õt ez a készség teszi boldoggá, kiegyensúlyozottá? Ettõl sugároz a lénye valami különös, de szépséges harmóniát? Ezzel fogott meg annyira, amióta csak elõször láttam a színpadon. Az éneklését sem éreztem annyira különlegesnek, a táncát, a játékát sem, mégis mindig elvarázsolt, mert a jelenléte valami kedvességet, derût sugároz. Elgondolkodik, mosolyog.
– Tudom, hogy kimagaslóan tehetséges semmiben nem vagyok. Táncolni tanultam, azt technikailag is elég jó szinten tudok, az énekléshez elfogadható a hangi adottságom, játékban is megfelelek, de egyiktõl sem kell hanyatt vágódni. Talán az az elõnyöm, hogy a három így nagyjából összejön, és ez alkalmassá tesz sokféle feladat megoldására.
– Elképesztõ, hogy fiatal, sikeres színésznõként ennyire reálisan látja önmagát…
– Ezt is a szüleimnek köszönhetem. Õk mindig felnõttként kezeltek, õszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábon a földön járjak. A döntés szabadságát is megadták, és ezzel azt is tudatosították, hogy felelõs vagyok szavaimért, tetteimért.
– Innen ez a korát meghazudtoló bölcsesség…
– Nem tudom, hogy ez bölcsesség-e. Tartok tõle, hogy inkább csak érettebb vagyok a koromnál.
– Az egyedüli gyerekeknél ez elég gyakori. Van idejük sokat gondolkodni.
– Meg aztán tudja, én gyerekkorom óta pénzt kerestem…
– Mit csinált vele?
– Apu összegyûjtötte a jövedelmemet, és tizenhat éves koromban már autót vehettem belõle. Emellett a színházban mindig idõsebbek között éltem, felnõtt társaság vett körül. Amint jöttek egymás után a szerepek, arra is rá kellett döbbennem, ez a pálya nemcsak annyi, hogy bájosan eléneklek két szép dalt, és sikerem lesz, hanem keményen meg kell dolgoznom egy-egy alakításért, és egyáltalán nem biztos a siker. Azért estérõl estére meg kell harcolni.
– Tud harcolni?
– Ha van konkrét cél, akkor körömszakadtáig harcolok. A baj akkor van, ha nincs küzdenivaló. Akkor annyira fontos lesz a harmónia megõrzése, hogy észre sem veszem a leskelõdõ veszélyeket.
– Például?
– Például a házasságban sem vettem észre idõben, hogy a csendes, békés egymás mellett élés a kapcsolat kihûléséhez vezet.
– Szerelembõl indult?
– Lángoló szerelembõl. Tizennyolc éves voltam, õ hússzal több nálam. Nagyon megörültünk, hogy megtaláltuk egymást, és azt hittük, ennyi elég a kapcsolat életben tartásához. Mire szembesültünk a problémával, már nem volt sok közünk egymáshoz. Dráma nélkül, békességben váltunk el.
– Megviselte?
– Nem. Hétfõn különváltunk, csütörtökön már megismerkedtem azzal az úrral, akivel az elõbb látott…
– Hisz a sorsszerûségben?
– Mi egyebet tehetnék?
– Mitõl szomorú a szeme?
– Már maga is ezzel jön? Nemrég egy kolléganõm is mondta, hogy miért olyan elkeseredett a tekintetem, amikor a sors kegyeltje vagyok…
– Ez igaz?
– Van egy gyönyörû, elragadó öt és fél éves fiam, csodálatos szüleim vannak, két éve boldogan élek valakivel, van egy szép lakásom, azt csinálhatom, amit leginkább szeretek. Csakhogy…
Az órájára néz. Hirtelen felsóhajt: Húha, már a színházban kéne lennem! Felhörpinti a kávét, elköszön, és rohan. Én pedig csak töprenghetek. Hogy mi lehet az a csakhogy? És milyen a kapucsínó, amikor nem csíkos?
|